A derék szabólegény - Ikrek csillagjegy mese |
Egy nyári reggelen a szabólegény az asztalnál ült az ablak mellett és jókedvűen dolgozott. Arra ment egy parasztasszony és így kiáltott: „Finom lekvárt vegyenek!”Erre felfigyelt a szabólegény, odakiáltott az asszonynak, vett a lekvárból, és tört hozzá egy darab kenyeret.
Mielőtt azonban enni kezdett volna, be akarta fejezni a zekét, amin éppen dolgozott. Mialatt varrt, a lekvár illata felszállt a falon lévő legyekhez, amelyek szemtelenül leszálltak rá.
„Ej, ki hívott titeket?” – kérdezte a szabólegény. Mivel azonban nem tudta elkergetni a hívatlan vendégeket, megelégelte, és egy ronggyal rácsapott a legyekre és a kenyérre. Amikor aztán a rongy alá nézett, nem kevesebb mint hét agyoncsapott legyet számolt össze. „Hát, micsoda legény vagyok!” – gondolta és büszke lett.
Magára. „Ezt meg kell tudnia az egész városnak!” Gyorsan varrt magának egy övet, amelyen az állt: „Hetet egy csapásra!” Szíve pedig megdobogott, amikor arra gondolt, hogy ezt az egész világ meg fogja tudni. Körülnézett a házban, talált még egy darab sajtot, és magához vette. A kapuban talált egy madarat, amelyik belegabalyodott a bokorba - ezt is zsebre tette. Így indult világgá. Hamarosan találkozott egy óriással, aki békésen üldögélt és szemlélődött. A szabólegény megszólította, de az óriás nem akarta őt komolyan venni. Ekkor megmutatta övét és így szólt: „Láthatod, milyen fából faragtak!”
Az óriás, aki azt gondolta: a hét – az hét ember volt, kissé megenyhült a legény iránt. Meg akart azonban bizonyosodni, így fogott egy követ és vizet facsart belőle. A szabólegény nem volt szégyenlős, és azt gondolta, ezt ő is meg tudja csinálni. Belenyúlt a zsebébe, kivette a sajtot és levet facsart belőle. Erre az óriás olyan magasra dobott fel egy követ, hogy már nem is lehetett látni. A szabólegény erre azt mondta: ez jó dobás volt, de ő olyan messzire dobja a követ, hogy vissza sem esik. Ezzel belenyúlt a zsebébe, kivette a madarat és feldobta a levegőbe. A madár megörült a szabadságnak, és eltűnt a levegőben.
Az óriás még mindég nem volt elégedett. „Dobni jól tudsz, de lássuk csak, húzni is tudsz-e?”
Egy földön fekvő hatalmas tölgyfához vezette a szabólegényt. Az azt mondta, hogy ő inkább a nehezebbik végét viszi, a fa koronáját, az óriás pedig fogja meg a törzsét. Az óriás a vállára vette a törzset, a szabólegény felpattant a fa másik végéra és vidáman fütyörészett, amíg az óriás –aki semmit sem látott a gyökerektől – nyögve vonszolta a fát, tetején a szabólegénnyel.
Végül leejtette a tölgyet. A szabólegény leugrott, mindkét kezével megfogta a fát, mintha ő is vitte volna, és csodálkozva nézett az óriásra, hogy még egy fát sem bír el.
Még egyszer legyőzte az óriást, aki végül meghívta a barlangjába, hogy aludjon ott. A barlangban több óriás ült a tűz mellett, és bárányt ettek. Az óriás mutatott neki egy ágyat, de túl nagy volt,így bemászott egy sarokba, és ott aludt. Éjfélkor, amikor az óriás azt hitte, hogy a szabólegény már alszik, fogott egy nagy vasdarabot és rásújtott vele az ágyra. Másnap reggel az óriások elmentek az erdőbe, és el is felejtették a szabólegényt; ekkor vidáman és vakmerően előlépett a legény. Az óriások megijedtek, mert attól féltek, hogy mindnyájukat agyoncsapja – és elszaladtak.
A szabólegény pedig tovább vándorolt, ment, ment az orra után. Végül elért a királyi palota udvarába, ahol elfáradt és lefeküdt aludni. Mialatt aludt, emberek jöttek oda, és látták, mi van írva az övére. Rögtön jelentették a királynak, hogy egy fontos és hasznos ember van itt – és bármikor kitörhet a háború. A király a szabólegényért küldetett, és nagy tisztelettel fogadta.
A katonák pedig bedőltek a szabólegénynek, és azt hitték nem nyernének, ha megverekednének vele, hiszen hetet ütne agyon egy csapásra. A király elé mentek, és kérték, hogy bocsássa el Őket. Az elszomorodott, hogy egy ember miatt el kell veszítenie minden hű szolgáját és azt kívánta, bárcsak soha ne találkozott volna a szabólegénnyel. Mivel nem merte elküldeni a legényt, sokáig gondolkodott, mit is tehetne, míg végül rájött a megoldásra.
Elküldetett a szabólegényért és azt üzente neki: ha megöli a két óriást, aki az erdőben lakik és már sok kárt tett a népének, neki adja lányát feleségül és fele királyságát. A szabólegény beleegyezett, és még azt a száz katonát sem akarta magával vinni, akit felajánlottak neki.
Amikor megérkezett az erdőbe, az óriások egy fa alatt aludtak. A szabólegény teletömte táskáját kövekkel, felmászott a fára és olyan ügyesen dobálta le a köveket, hogy az óriások azt hitték, a másik ütötte meg Őket. Ettől aztán dühbe gurultak, és agyonütötték egymást. A szabólegény ekkor kérte jutalmát a királytól: az azonban megbánta ígéretét, és azon töprengett, hogyan rázhatná le nyakáról a hőst. Azt mondta neki: mielőtt neki adja lányát és fele királyságát, fogja el az egyszarvút, amely már annyi kárt okozott.
A szabólegény megint elindult az erdőbe, de senkit nem vitt magával. Nem kellett sokáig keresgélnie, az egyszarvú megjelent, rárontott és fel akarta nyársalni. A szabólegény nyugodt maradt, és egészen közel engedte magához az állatot, majd hirtelen egy fa mögé ugrott, az állat szarva pedig úgy belefúródott a fába, hogy nem tudta kihúzni. Így elfogta az egyszarvút,
és teljesítette a feladatot.
A király megint nem akarta odaadni neki a megígért jutalmat, és egy harmadik követeléssel lépett elő. A lakodalom előtt még egy vadkant kellett elfognia, amely szintén nagy károkat okozott. „Jó,” – mondta a szabólegény „ez gyerekjáték”. Egyedül ment az erdőbe és hamarosan szembe jött vele habzó szájjal és félelmetes agyaraival a vadkan. A szabólegény azonban beugrott egy kis kápolnába és gyorsan ki az ablakon. A vadkan utána futott, de a legény gyorsan bezárta az ajtót, és elfogta a félelmetes állatot, amely túl nehéz és ügyetlen volt ahhoz, hogy kiugorjon az ablakon.
Most aztán a király kénytelen volt megtartani ígéretét, és nagy vigalommal megülték a lakodalmat. Kis idő múlva a fiatal királyné hallotta, amint a szabólegény álmában beszél:
„Hé, fiú, varrd meg a zekémet és a nadrágomat, különben hátra kötöm a sarkadat!” Megjegyezte melyik utcában született, és bepanaszolta apjánál. Az megvigasztalta és azt mondta neki: hagyja nyitva az ajtót este, mikor aludni tér. Ha a szabólegény elaludt, majd bejönnek a szolgák, összekötözik és egy hajóra rakják, amely elviszi messzire.
A király fegyveresei azonban –akik a szabólegény bizalmasai voltak – mindent hallottak és elmondtak neki. Aznap éjjel a szabólegény úgy tett, mintha aludna. Amikor a királyné kinyitotta az ajtót, tisztán hallotta: „Hé, fiú, varrd meg a zekémet és a nadrágomat, különben
Hátrakötöm a sarkadat! - Hetet ütöttem egy csapásra, két óriást öltem meg, elfogtam az egyszarvút és a vadkant, és azoktól kellene félnem, akik odakint állnak a szobám előtt!”
Amikor a király emberei meghallották ezt, inukba szállt a bátorság és nem merték bántani.
A szabólegény pedig élete végéig király maradt.
Az édes kása - Rák csillagjegy mese |
A kislány hazavitte a fazekat az édesanyjának. Vége is lett az éhezésnek meg a nyomorúságnak legott, ehettek édes kását, ahányszor csak akartak.
Egyszer a kislány elment hazulról, akkor az anyja elővette a fazekat.
- Főzd a kását, fazekacska!
Főzött is a fazék annyit, hogy az asszony jóllakott vele, már megelégelte, s nem bánta volna, ha a fazekacska abbahagyná, de a bűvös szó sehogyan se jutott eszébe. A fazék meg csak főzi-főzdögéli a kását szakadatlanul, már túlcsordult a szélén, és egyre ontja: elárasztja a konyhát, a házat, már a második háznál az utcán folydogál, mintha az egész világot jól akarná lakatni. Iszonyú baj kerekedett belőle, senki sem tudta a fazék főzhetnékjét elállítani. Mikor már csak egyetlen ház maradt, a többi mind kásában úszott, valahára hazatért a kislány. Nem is mondott se többet, se mást:
- Fazekacskám, hagyd abba! – és a fazék máris abbahagyta a főzést; de aki a városba akart menni, annak még bokáig át kellett rágnia magát a kásafolyón.
A Büszke király - Oroszlán csillagjegy |
Volt egyszer egy nagyon büszke király. Születésekor ugyanis tündérek álltak körülötte és adományokkal látták el, de az egyikük azt mondta: „Legyen olyan hiú, mint a páva!"
A fiúcska felnőtt, nagyon szép, nagyon okos, de nagyon hiú is lett! Amikor apja halála után ő lett a király, büszkesége csak növekedett. Gyakran mondogatta, hogy ő erősebb és hatalmasabb, mint bárki a világon és soha nem történhet meg, hogy egy idegen, aki még nem látta őt, ne ismémé fel benne azonnal a királyt. Minden körülmények között és minden helyzetben azonnal látszik, hogy ő király. Erősen bizonygatta, hogy még hálóingben is felismerné minden idegen, hogy ő király. Amikor a király ezt a kijelentést tette, a közelben tartózkodott éppen egy öreg, jóságos tündér. Elváltoztatta öreges hangját, és fogadott a királlyal, hogy még azok sem ismernék fel, akik öltöztetni és vetkőztetni szokták, ha olyan ruhában látják, amiben eddig még soha. A király erre felháborodott, de a tündér azt mondta: már régóta tervezi, hogy megszabadítja a királyt a büszkeségtől, amelyet egy rossz tündér helyezett bölcsőjébe.
Fogadott tehát, hogy a ruha teszi az embert és egy héten belül sikerül erről meggyőznie a királyt. Akkor azonban fel kell hagynia büszkeségével és el kell ismernie, hogy korábban hibázott. Ha ez nem sikerül, akkor levágják fejét és bőréből csizmát varrnak. A király belement a fogadásba.
Két nappal később kedve támadt megfürdeni a közeli tóban és udvari kíséretével lement a partra. Egy magányos bokor mögé letette ruháit és vidáman úszkált a vízben. A ruhái a parton voltak. Majd a király - ahogy azt kísérete gondolta kijött a tóból, elindult ruháihoz, felvette és beszállt hintójába. Éljenző tömeg kíséretében visszament a városba és elfoglalta helyét a trónon. De mindenki rosszul látta: Az igazi király a tóparton állt, a bokor mellett és a haját tépte, míg palotájában a tündér - aki felvette a király alakját - királyi pompában tündökölt! Láthatatlanná tette a tóban fürdő királyt, majd átváltozott királlyá, és a partra úszott, mialatt az igazi király a vízben úszkált.
A király végül elfáradt és kiment a vízből. Legnagyobb ámulatára senki sem volta parton és a ruhái is eltűntek! Nagyon fázott a kis úszónadrágjában, ami még a térdéig sem ért. Elkezdett hangosan kiabálni, de hiába, senki sem jött oda. Mivel a Nap éppen lemenőben volt, sietett, hogy még beengedjék a város kapuján. Nagy üggyel-bajjal elsántikált a városkapuig, kihúzta a szilánkokat és töviseket királyi sarkából, de az őr rákiáltott: "Te disznó, nem szégyelled magadat? Ilyen ruhában akarsz bejönni a városba?'" A király egy darabig hallgatott, majd azt mondta, hogy ő a király, de az őr azt hitte, meghibbant, bevitte az őrszobába, és közben megcsipkedte ruhátlan testét, úgyhogy őfelsége tízszer ugrott fel a levegőbe. „Holnap leüttetem a fejedet!" - kiabálta dühösen, és nekifutott, hogy áttörjön a városkapun. Az őr azonban fúrni hagyta és jót nevetett rajta.
És most megkezdődött szörnyű útja a városban, ami igazi vesszőfutás volt! Az emberek tömött sorokban követték a fürdőnadrágost, és záptojásokkal, kövekkel és egyebekkel dobálták meztelen testét. Nadrágja minden szélfuvallatra fellibbent, amit újabb nevetés követett. Időnként királyi méltóságával végignézett az őt követő embereken, de minden alkalommal rothadt paradicsomokat dobáltak arcába, ezért jobbnak tartotta, ha még nem világosítja fel őket. Eközben - óh, mily nehéz volt! - uralkodott magán, és elérte végre palotája kapuját. Már éppen be akart lépni, amikor az őr felemelte botját és szidalmazások közepette elkezdte ütlegelni. Ekkor odamentek a király szolgái és így kiáltottak: „Jó ember, megőrültél? A király már egy órája visszajött a tóról és trónján ül!" A király makacsul állította, hogy ö a király, és mindegyik szolgát a nevén szólított bizonyságul, felsorolta a palota helyiségeit, berendezését, de hiába. Szolgái kigúnyolták, míg végre az egyik megkönyörült rajta és odadobott neki egy régi zsákot, hogy ne fázzon annyira. A király már sejtette, honnan fúj a szél, mert eszébe jutott a fogadás a tündérrel, és félhangosan ezt mondta: „Igen, igaza volt. Ruha teszi az embert!
Ekkor hirtelen mellette termett a tündér és így kiáltott: „Itt vannak a ruháid, király! felvettem az alakodat, és nézd, alattvalóid nekem hódolnak! Ruhátlan vagy, és nézd csak, hogy szidnak és gyaláznak." A király eközben felvette ruháit, népe elé lépett és hangosan így szólt: „Mától kezdve felhagyok a büszkeséggel és elátkozni a hiúságot és a kevélységet! Aki engem szidott és gúnyolt, büntetés nélkül elmehet, mert segítettek felismernem, milyen fontos a külső és mennyire igaza van a közmondásnak: Ruha teszi az embert!"
A király gazdagon meg akarta ajándékozni a tündért, de az elutasította: „Boldog leszek, ha mostantól kezdve alattvalóid sugárzó arcáról azt olvasom le, hogy jóságosan és bölcsen uralkodsz felettük."
Borsószem királykisasszony - Szűz csillagjegy mese |
Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót.
Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget.
Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni.
Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram – teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!
- No majd elválik, hogy igazat mondott-e – gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt.
Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás.
- Egy szemhunyást sem aludtam – panaszolta a hercegkisasszony. – Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam!
Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet.
Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes.
A királyfi nyomban feleségül vette, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki.
Csupaszőr - Mérleg csillagjegy mese |
Volt egyszer egy király és aranyhajú felesége, aki olyan szép volt, mint senki más a földön...
Egy napon a királyné nagyon beteg lett, és érezte, hogy már nem él sokáig. Mielőtt meghalt, megígértette a királlyal, hogy csak olyan asszonyt vesz feleségül, akinek ugyanolyan gyönyörű aranyhaja van és olyan szép, mint ö.
A király sokáig volt vigasztalhatatlan és nem akart mást feleségül venni. Tanácsadói azonban meggyőzték, hogy királyságának szüksége van királynéra, tehát meg kell házasodnia.
A királynak volt egy lánya, aki éppen olyan szép volt, mint anyja és ugyanolyan aranyhaja is volt. Amikor felnőtt, a király észrevette a hasonlóságot, és hevesen belészeretett. Tanácsadói, de még inkább a királylány meg volt rökönyödve azon a kívánságán, hogy a király saját lányát vegye feleségül. Remélte, hogy eltérítheti szándékától, és azt kérte a királytól, hogy az esküvő előtt ajándékozzon neki három ruhát: egy aranyruhát, ami a Naphoz hasonlít, egy ezüstöt, ami a Holdhoz, és egy ragyogót, ami a csillagokhoz hasonló. Ezen kívül kért még egy köpönyeget, ami sok-sok prémből és szőrméből van varrva, és a király birodalmában található minden állat szőrméje legyen rajta.
A király azonban nem engedett szándékából. Nagy nehézségek árán megszerzett mindent, amit a királylány kért, és azt mondta neki: „Holnap megesküszünk." A királylány ekkor elhatározta, hogy megszökik. Magához vette ékszereit és a három ruhát, amit egy dióhéjba tett bele, felvette a szőrmeköpönyeget, és korommal befestette arcát, kezét. Aztán gyorsan elindult, és addig ment, amíg egy erdőbe nem jutott és egy farönkön elaludt.
A király vadászai azonban másnap reggel megtalálták és jelentették, hogy egy gyönyörű állatra bukkantak. A király látni akarta az állatot. Amikor azonban a vadászok megfogták a királylányt, az irgalomért könyörgött, és azt állította, hogy ő csak egy szegény gyermek. A vadászok azt mondták neki: „Csupaszőr, jó leszel te a konyhán, gyere csak, össze tudod söpörni a hamut." Csupaszőr hosszú ideig élt szegényen a király palotájában. Egy napon azonban nagy ünnepséget tartottak, és megkérdezte a szakácsot, hogy kinézhet-e egy kicsit az ajtón. A szakács megengedte neki, hogy egy fél órára felmenjen. Csupaszőr felment hajlékába, megmosta arcát és kezét, elővette azt a ruháját a dióhéjból, amely úgy fénylett, mint a Nap. Kiment az ünnepi terembe, és mindenki azt hitte, hogy egy királylány lépett be. A király odament hozzá, táncolt vele, és azt gondolta magában: „Ilyen szépet még nem láttam." Amint a táncnak vége lett, meghajolt és eltűnt, senki sem tudta hová.
Gyorsan befutott kis szobájába, levette ruháját, bekormozta arcát és kezét, felvette szőrmeköpenyét és időben visszaért a konyhába, ahogy a szakács megparancsolta De a szakács is meg akarta nézni az ünnepélyt, ezért megparancsolta a lánynak hogy főzze meg a levest a királynak. Csupaszőr megfőzte a legjobb kenyérlevest, amit csak tudott, és ékszerei közül beletett egy aranygyűrűt. A király soha nem evett még ilyen finom levest és amikor megette, a tányér alján talált egy aranygyűrűt. Magához hívatta a szakácsot és kérdőre vonta. Az nagyot, megijedt, de a király tudni akarta, ki főzte a levest. „Be kell vallanom," - mondta a szakács -„hogy nem én főztem, hanem Csupaszőr."
Ekkor Csupaszőrnek kellett a királyhoz mennie, és azt mondta, hogy ő csak egy szegény, árva gyermek, és nem tudja honnan került a gyűrű a levesbe. Így a király visszaküldte a konyhába.
Még két alkalommal rendeztek ünnepséget és Csupaszőr mindkét alkalommal engedélyt kapott, hogy egy fél órára elmenjen. Másodszorra az ezüst ruhát vette fel, és a király örült, hogy újra láthatja a lányt, aki még szebb volt, mint először. Ezután vissza kellett mennie a konyhába kenyérlevest főzni, amibe ismét beletett egy pici aranyrokkát ékszerei közül. A király újra hívatta, és ő ismét azt mondta, hogy nem tud semmit az aranyrokkáról, majd visszament a konyhába.
A harmadik alkalommal is így történt minden. Azt a ruháját vette fel, amelyik úgy ragyogott, mint a csillagok, és bement a terembe. A király azonban észrevétlenül egy aranygyűrűt húzott az ujjára. Amikor vége lett a táncnak, meg akarta fogni a lányt, de az kitépte magát a kezéből és gyorsan eltűnt a tömegben. Mivel a király megparancsolta, hogy sokáig tartson a tánc, Csupaszőrnek nem maradt ideje, hogy levegye csillagruháját és az egyik ujja is fehér maradt, amikor bekormozta magát. A király levesébe most egy piciny aranymotollát tett. Amikor a király hívatta, megpillantotta fehéren maradt ujját és rajta a gyűrűt, amit tánc közben ráhúzott. Ekkor megragadta kezét, de amikor a lány ki akarta szabadítani magát, a szőrmekökeny szétnyílt és előragyogott az alatta lévő csillagruha. A király megfogta a köpenyt és letépte, a lány aranyhaja pedig leomlott. Lemosta magáról a kormot, és szebb lett, mint bárki más a földön. Megtartották a lakodalmat és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
A fülemüle - Skorpió csillagjegy mese |
A kínai császár palotája olyan gyönyörű volt, hogy csodájára járt az egész világ: ritka fajtájú, drága porcelánból rakták a falait, legmagasabb tornya hegyétől egészen a földig. Gyönyörűséges szép volt ez a porcelán palota, de olyan kényes, olyan törékeny, hogy csak nagy vigyázva nyúlhattak hozzá. Kertjében csodálatos virágok nyíltak; a legszebbeken ezüstcsengettyűk hintáztak, s megcsendültek, ha valaki arra ment, hogy figyelmeztessék a virágok szépségére.
Csudákkal teli kert volt a kínai császár kertje; olyan messzire nyúlt, hogy maga a kertész sem tudta a végét. Ha igen nagyon sokáig ment benne az ember, rengeteg erdőbe ért, ahol mély tavak csillogtak az öreg fák alatt. Az erdő egészen a tengerpartig húzódott, s a vízre hajló fák alá bevitorlázhattak a tengerjáró, nagy hajók. Ebben az erdőben egy édes hangú fülemüle lakott; olyan gyönyörűen énekelt, hogy még a szegény halászember is odahagyta minden dolgát, és csak a hangjára figyelt, amikor éjjel hálót vont a tengeren.- De szépen énekel, uramisten! - sóhajtott föl, de aztán elfeledkezett róla, mert a hálójára kellett ügyelnie. Másnap éjszaka azért megint csak elandalodott a fülemüle énekén.
A világ minden tájáról odagyűltek a kíváncsiak a császár városába, megcsodálták a porcelán palotát, elgyönyörködtek a kertjében, de amikor a fülemülét énekelni hallották, felkiáltottak:
- Mégiscsak ez a legcsodálatosabb!
A világjárók aztán hazatértek, s elmondták otthon, mit láttak, hallottak. A tudósok könyveket írtak a császár városáról, palotájáról meg kertjéről, de nem felejtették ki a fülemülét sem, róla írtak a legtöbbet s a legszebbet; a költők versekben dicsőítették a fülemülét, amely ott él a tenger partján, a kínai császár rengeteg erdejében.
A könyvek vándorútra keltek a világban, s néhányuk a kínai császárhoz is eljutott. A császár ott ült aranyos trónusán, és olvasott, olvasott sűrűn bólogatva, mert hízelgett neki, hogy ennyi szépet írnak a városáról, palotájáról meg kertjéről. "A legcsodálatosabb mégiscsak a fülemüle!" - ez állt a könyvben is.
- Miféle fülemüle? - ütötte fel a fejét a császár. - Én nem is tudok róla! Ilyen madár van a birodalmamban, méghozzá a tulajdon kertemben, s ezt könyvből kell megtudnom!
Hívatta a főudvarmesterét, aki olyan előkelő volt, hogy ha egy alacsonyabb rangú ember odáig merészkedett, hogy megszólítsa, csak annyit mondott: "Ph!" - egy kukkal se többet. Ez pedig semmit sem jelent.
- Ez a könyv azt mondja, hogy van itt valahol egy fülemüle nevű csodálatos madár! - mondta a császár. - Azt írják, hogy az ér a legtöbbet az egész birodalmamban! Mért nem szóltatok róla?
- Nevét se hallottam - rázta fejét a főudvarmester. - Az udvarnál még nem mutatták be.
- Ma este látni akarom és meghallgatni az énekét! - kiáltotta a császár. - Micsoda dolog: az egész világot telekürtölik a hírével, s éppen én nem tudok róla?
- Mondom, felség, a nevét se hallottam - mondta megszeppenve a főudvarmester. - De utánajárok és előkerítem!
De hol, de hogyan? A főudvarmester föl-le szaladgált a tenger sok lépcsőn, bejárta a termeket, a folyosókat, megszólított mindenkit, de bizony a hírét se hallotta a fülemülének senki. Mit tehetett, visszament a császárhoz, s azt mondta neki, hogy amit a könyvben olvasott, éppen olyan hazug mese lehet, mint a többi, amivel a könyveket teleírják.
- Csak nem hiszi el felséged? Hazug fickó lehet, aki írta, vagy az ördöggel cimborál.
- Ezt a könyvet a nagy hatalmú japán császár küldte nekem, nem lehet hazugság - mondta haragosan a császár. - Hallani akarom a fülemüle énekét! Előteremtsd ma estére! Fölkeltette felséges kíváncsiságomat! Ha nem kerül elő, vacsora után huszonötöt méretek az egész udvarra!
- Csing-pe! - mondta a főudvarmester, ami talán annyit jelent: parancsára! Azzal elsietett, föl-le loholt megint a sok lépcsőn, bejárt minden termet, folyosót, s a nyomában ott szaladt az udvar megbolydult népe, mert meg akartak menekülni a huszonöttől. Mindenki a csodálatos fülemüle után kérdezősködött, amelynek híre bejárta a világot, csak éppen a császár meg az udvara nem tudott róla.
Végre találtak egy szegény kis konyhalányt, aki azt mondta a kérdezősködőknek:
- Ó, istenem, a fülemüle! Ismerem, hogyne ismerném! Hogyan tud az énekelni! Megengedték itt a konyhán, hogy minden este vihessek egy kis ételmaradékot szegény beteg anyámnak a tengerpartra. Visszafelé, ha elfáradok, megpihenek egy kicsit az erdőben, s olyankor mindig hallom énekelni azt a fülemülét. Úgy csattog, úgy zeng, hogy a szememből kicsordul a könny a hallatára, s mintha az édesanyám csókját érezném.
- Gyermekem - mondta kegyesen a főudvarmester -, udvari főkonyhalánynak neveztetlek ki, s talán még azt is kieszközlöm, hogy ebédelni lásd a császárt, csak vezess el a fülemüléhez, mert a császár ma estére felséges színe elé rendelte.
Azzal kivonultak az erdőbe, a kis konyhalány vezette őket. Ott volt a fél udvar. Már jó darab utat megtettek, amikor valahol elbődült egy tehén.
- Megvan! - örvendeztek az apródok. - Micsoda erő egy csepp madár torkában! Hiszen ezt az éneket régebben is hallottuk már!
- Ez tehénbőgés volt - mondta a kis konyhalány. - A fülemüle tanyája még jó messze van.
Egy láphoz értek, ahol kórusban kuruttyoltak a békák.
- Csodálatos ének! - kiáltott fel az udvari pap. - Végre hallhatom: mintha templomi harang szólana.
- Hiszen ezek békák! - mondta a konyhalány. - Gyerünk csak tovább, most már nemsokára odaérünk.
Akkor felzengett a fülemüle éneke.
- Ez az! - suttogott a leány. - Hallják? Figyeljenek! Ott ül ni, azon az ágon! - És felmutatott egy szürke tollú kis madárra.
- Lehetetlen! - kiáltott fel a főudvarmester. - Én bizony nem ilyennek képzeltem! Milyen igénytelen, fakó a tolla! Talán az izgatottságtól fakult meg, hogy ennyi rangos urat lát itt együtt!
- Kicsi fülemüle! - szólt fel a konyhalány. - Legkegyelmesebb császárunk azt óhajtja, hogy énekelj előtte!
- Szívest örömest! - felelte a fülemüle, s rákezdte gyönyörűségesen, hogy öröm volt hallgatni.
- Akár az üvegcsengettyű! - lelkendezett a főudvarmester. - És nézzétek, hogy lüktet a kicsi torka! Különös, hogy sohasem figyeltünk fel rá. Nagy sikere lesz az udvarnál!
- Énekeljek még a császárnak? - kérdezte a fülemüle, mert azt hitte, a császár is ott van a rangos urak között.
- Nagyérdemű kis fülemülém! - szólt fel neki az udvarmester. - Van szerencsém meghívni a ma esti ünnepségre, ahol bájos énekével bizonyára megigézi kegyelmes császárunkat.
- A szabad ég alatt szebben hangzik az énekem - felelte a fülemüle, de hát a császár meghívását nem utasíthatta vissza.
A palotában lázasán készültek az esti ünnepségre. A porcelán falak, a padlók visszaverték az aranycirádás lámpák ragyogását, a folyosókat a legszebb ezüstcsengettyűs virágokkal díszítették föl; a nagy sürgés-forgásban egyszerre szólalt meg valamennyi csengettyű, az udvar népe a tulajdon szavát sem értette, olyan csengés-bongás támadt. A trónterem kellős közepén fölállítottak egy aranyrudat - ezen foglalt helyet a megbecsült vendég, a fülemüle. Ott volt az egész udvar, még a kis konyhalány is bekukkantott az ajtóból, hiszen magas rangra emelték - nem is főkonyhalánynak, de udvari főszakácsnénak nevezte ki a főudvarmester. Mindenki ünnepi ruhában pompázott, s nem vette le szemét a fakó tollú kis madárról, akinek a császár most főbólintással adott jelet. Rákezdte a kis fülemüle, csattogott az éneke, csak úgy áradt csepp torkából a gyönyörű dallam. A császárnak kicsordult a könnye, végigpergett az arcán; a fülemüle meglátta, s még szívfájdítóbban énekelt.
Öröm és büszkeség töltötte el a császárt, s nyomban elrendelte, hogy a fülemülét tüntessék ki az Aranypapucsrenddel, vagyis akasszák a nyakába az ő aranyhímes papucsát. De a fülemüle szépen megköszönte, s azt mondta, hogy ő már megkapta a maga jutalmát.
- Könnyet láttam a felséges császár szemében, ennél nagyobb jutalmat úgysem kaphatok! A császár könnye csodálatos erejű igazgyöngy. Bizony, gazdagon jutalmazta énekemet!
És tovább énekelt, szívet-lelket gyönyörködtetve.
- Milyen kacér ez a fülemüle! De igazán bájos - mondogatták az udvari dámák, aztán vizet vettek a szájukba, s ők is csattogni próbáltak, hogy fülemülének véljék őket.
Nagy sikert aratott a fülemüle a császári udvarban, még a lakájok és a komornák is elismeréssel nyilatkoztak róla, ami igazán nagy dolog, mert az ő tetszésüket a legnehezebb megnyerni. Egyszóval a fülemüle megcsinálta a szerencséjét.
Csakhogy most már a palotában kellett maradnia, külön kalitkájában. Napjában kétszer és éjszakánként egyszer kiengedték azért a szabadba, de tizenkét szolga kíséretében, akik selyemzsinórt kötöttek a lábára, s erősen fogták a zsinór végét: A fülemülének nem sok öröme tellett ezekben a kirándulásokban.
Másról se beszéltek a városban, mint a csodálatos fülemüléről, minden utca az ő nevével volt hangos, s ha két ember találkozott, az egyé így koszom rá a másikra: "Füle", az pedig így fogadta: "Müle". Aztán sóhajtottak, s egyet gondoltak. Tizenegy kofa a fülemüle nevére kereszteltette a gyermekét, de hiába, mert egyik sem tudott énekelni.
Egy napon csomagot kapott a császár. A csomagon egyetlen szó állott: "Fülemüle".
- Biztosan új könyvet írtak a mi nagyhírű madarunkról - vélte a császár. De nem könyvet talált a csomagban, hanem egy fülemülét - mesteri kéz művét, egy felhúzható madarat, amely az eleven mása akart lenni. De ez nem volt ám fakó ruhájú! Véges-végig gyémánttal, rubinnal meg zafírral rakta ki a készítője, s ha felhúzták, elénekelt egy dalt az igazi fülemüle dalai közül. Miközben énekelt, föl-alá billegett a farka, s csak úgy szikrázott rajta a sok arany meg drágakő. Egy kis szalag lógott a nyakában, s azon néhány szó: "A japán császár fülemüléje csak hitvány mása a kínai császár csodálatos fülemüléjének."
- Gyönyörű! - álmélkodott az egész udvar, s aki a fölhúzható madarat hozta, nyomban megkapta "A kínai császár fő-fülemüle-szállítója" címet.
- Énekeljen egyszerre a két fülemüle! Micsoda dalnokverseny lesz az! Intettek hát az igazi fülemülének, s fölhúzták a kulcsra járót - rákezdte mind a kettő. De a dalnokverseny bizony nem sikerült. Az igazi fülemüle a maga módján csattogta az énekét, a másik pedig rugóra járt.
- Nem ő a hibás - vette védelmébe a karmester. - Kitűnően betartja az ütemet, az én iskolám követője.
Aztán egyedül énekeltették a rugóra járó madarat. Éppen olyan sikert aratott, mint az igazi, sőt még nagyobbat, mert ez ragyogott is, mint egy drágalátos ékszer.
Harmincháromszor énekelte végig a maga dalát, s még csak el se fáradt. Az udvari nép reggelig is elhallgatta volna, de a császár végül az eleven fülemüle énekét áhította meg, s már inteni akart neki - de hová lett? Nem vette észre senki, amikor kiröppent a nyitott ablakon, vissza a tengerparti rengeteg erdőbe.
- De hát miért tette? - töprengett a császár, s az udvar népe szidta-gyalázta, hálátlan gonosznak kiáltotta ki a fülemülét.
- Azért a mi énekesünk mégis különb! - vigasztalták magukat, s a drágaköves madárnak harmincnegyedszer is el kellett énekelnie a dalát. Még mindig nem tudták megjegyezni, mert nehéz és cikornyás dallam volt; a karmester égre-földre magasztalta a gépfülemülét, s azt erősítgette, hogy nemcsak pompás külsejével, de belső értékével is túlszárnyalja az igazit.
- Mert higgyék el, uraim, s mindenekelőtt felséges császárom, az eleven fülemülénél sohasem lehet tudni, mit csinál a következő pillanatban, de a rugókra járó madárra mindig számíthatunk! Így meg így énekel és nem másképp! Meg lehet ismerni a szerkezetét, ki lehet nyitni, s akárki megláthatja, hogyan működnek benne a rugók, hengerek, kerekek.
- Mi is úgy véljük! - mondta az udvar, s a karmester engedélyt kapott, hogy az elkövetkező vasárnapon a népnek is bemutathassa a madár művészetét. A nép meg is hallgatta, s olyan jókedve kerekedett tőle, mintha sok teát ivott volna, mert Kínában attól lesznek pityókosak az emberek. Azt mondták: "Ó!" - és fölemelték fazéknyaló ujjukat, a mutatóujjat, s szaporán bólogattak. Hanem a szegény halászok, akik sokszor hallották az igazi fülemüle énekét, csak legyintettek.
- Szépen hangzik, meg kell adni, de hiányzik belőle valami, csak magunk se tudjuk, hogy mi.
Hanem az igazi fülemülét száműzték a kínai császár birodalmából. A kulcsra járó madárnak a császár mennyezetes ágya mellett volt a helye egy díszes selyempárnán, körülötte hevertek az ajándékok, amelyekkel elhalmozták: aranyholmik, drágakövek. Még rangja is volt, magas udvari címe: "A legkegyelmesebb császár asztali énekese", s rangsorban bal felől a legelső volt. A kínaiak császárja a baloldalt tartotta az előkelőbb oldalnak, mivel az embernek a szíve is bal oldalon dobog, még ha császárnak születik is. A karmester huszonöt kötetes könyvet írt a csodálatos madárról, tudós és alapos munka volt, tele a legficamosabb kínai szavakkal, ezért mindenki azt mondta, hogy elolvasta, s meg is értette, nehogy ostobának tartsa őket a császár, és huszonötöt méressen rájuk.
Így folyt ez egy kerek esztendeig; a császár, az udvari nép meg a birodalom apraja-nagyja már betéve tudta a fölhúzható madár dalának minden kis cikornyáját, s így még jobban élvezték, mert vele együtt fújhatták, s ezt nem is mulasztották el. Már az utcagyerekek is azt énekelték: "Fü-fü-fü, iu-iu-iu!" És azt fújta a császár is napestig. Igazán gyönyörű volt!
Hanem egy este, amikor a császár mennyezetes ágyában fekve hallgatta a fölhúzható fülemüle énekét - sose énekelt olyan szépen, mint akkor! -, egyszer csak kattant egyet valami a madár gyomrában, aztán krrrr! A kerekek veszett iramban pörögtek a belsejében, s utána csönd lett. A madár megnémult.
A császár nyomban fölpattant az ágyából, s az udvari orvosért futott, de a madáron bizony az sem tudott segíteni. Akkor órásmesterért szalajtott a császár, s az, hosszas fejtörés és vizsgálódás után, megjavította úgy-ahogy a madár szerkezetét, de megmondta, hogy a fülemülét kímélni kell: a csavarjai elhasználódtak, s nem lehet kicserélni őket, mert nem biztos, hogy akkor is énekelne.
Nagy volt a szomorúság a császári palotában. A madarat esztendőben csak egyszer volt szabad felhúzni, s még ez is a halálát okozhatta. De a karmester elmondott egy ünnepi beszédet, a legnehezebb kínai szavakkal, kijelentette, hogy nem változott semmi, s ebben mindenki megnyugodott.
Teltek az évek, öt is elszállt, s akkor igazi mély gyász érte a kínaiak birodalmát; halálos beteg lett a császárjuk, akire voltaképpen nagyon büszke volt az egész nép. Az orvosok már lemondtak életéről, s a nép kiszemelte az új császárt; mindenki a palota előtt tolongott, s a főudvarmestert faggatta, hogy van a császár.
- Ph! - a főudvarmester csak ennyit szólt, és a fejét rázogatta.
Sápadtan és dermedt testtel feküdt a császár pompás, mennyezetes ágyában, udvara már halottnak hitte, s futott az új császár kegyeit keresni.
A komornyikok a palota tornácán súgtak-búgtak, a komornák kávé mellett ültek, ott pusmogtak. A termeket és folyosókat vastag szőnyegekkel terítették be, hogy fölfogják a léptek neszét; halotti csönd ülte meg a porcelán palotát. Pedig még élt a császár: mozdulatlan, gyolcsfehéren feküdt bársonyfüggönyös, aranybojtos ágyában. Magasan a feje fölött nyitva volt az ablak, s a holdvilág beragyogott rá meg a gyémántos madárra.
A szegény császár már lélegezni is alig tudott, úgy érezte, mintha valami ránehezedett volna. Kinyitotta a szemét, s akkor látta: a halál telepedett a mellére. Fejére tette már a császár aranykoronáját, kezébe ragadta aranyveretes kardját meg császári jogarát. A mennyezetes ágy függönyeinek redői közül különös arcok meredtek a császárra, rútak és vigyorgók, de szép, szelíd arcok is: ezek a császár hajdani jó és gonosz cselekedetei voltak.
- Emlékszel-e rám? - suttogta az egyik. - Hát énrám emlékszel-e? - kérdezte a másik. És meséltek neki annyit, hogy a császár homlokáról patakzott a veríték.
- Nem tudtam, hogy visszajöttök! - nyögte a szegény császár. - Zenét! Zenét! Kínai dobot, a legnagyobbat! - kiáltott fel. - Hadd harsogja túl a szavukat!
De a furcsa arcok tovább mondták a magukét, s a halál szaporán bólogatott akár egy igazi kínai.
- Jaj, zenét! zenét! - kiáltotta a császár. - Kedves szép aranymadaram! Énekelj, no, énekelj! Elhalmoztalak arannyal meg drágakővel, még aranyhímes papucsomat is a nyakadba akasztottam, énekelj hát, vigasztalj meg az énekeddel!
Hanem a madár csak hallgatott; hogyan is énekelhetett volna, amikor nem húzta föl senki! A halál pedig nem tágított, nézte a császárt, s körös-körül mélységes csend volt.
Egyszerre csak gyönyörűséges szép ének áradt be az ablakon. A hajdani fülemüle ült kinn egy faágon, a száműzött kis énekes: hírét vette, hogy a császár halálán van, s hozzáröpült, hogy énekével vigaszt és reményt adjon neki.
Csattogott, zengett a hangja, s ahogy énekelt, a függöny redőiben elhalványodtak az arcok, egyre frissebben áradt a vér a császár ereiben, s még a halál is felfigyelt a dalra, és biztatta a fülemülét: - Tovább, kicsi madár, tovább!
- Énekelek én, de csak ha visszaadod a császárnak aranyveretű kardját! Énekelek, de előbb a császári jogart is add vissza neki! Még tovább éneklek, ha a koronáját is visszaadod!
És a halál mind a hármat visszaadta egy-egy dalért, s a fülemüle tovább énekelt: a csendes temetőről szólt a dala, ahol fehér rózsák nyílnak, orgonabokrok illatoznak, s ahol a zsenge füvet az árvák könnyei öntözik. Olyan szépen énekelt róla, hogy a halál egyszerre visszakívánkozott a kertjébe, s hideg, fehér felhő képében kisuhant az ablakon.
- Köszönöm neked, égi madárkám! - mondott neki hálát a császár. - Ismerlek téged! Száműztelek birodalmamból, s te mégis megmentettél. Gyönyörű énekeddel elkergetted ágyam körül a rémeket, szívemről a halált. Hogyan jutalmazhatnálak meg érte?
- Én már megkaptam a jutalmamat! - mondta a kis fülemüle. - Könnyet csaltam a szemedbe, amikor először énekeltem neked, s ezt nem felejtem el soha. Ez az igazgyöngy az énekes legszebb jutalma. Most csak aludj, s frissen, egészségben ébredj! Én majd altatót énekelek neked.
S a császár álomba merült az édes énektől, gyógyító mély álomba.
Amikor jó erőben, egészségben fölébredt álmából, az ablakon beragyogott a nap. A lakájok, komornák, udvari emberek közül senki sem volt mellette - azt hitték, uruk már rég itthagyta a földi világot. De a fülemüle nem hagyta el, ott ült az ágon, és énekelt.
- Maradj nálam mindörökre! - kérlelte akkor a császár. - Akkor énekelj csak, amikor jólesik, a kulcsra járó madaramat meg ezer darabra töröm.
- Azt ne tedd! - mondta a fülemüle. - Híven végezte kötelességét, megtette, ami tőle tellett. Tartsd meg továbbra is. Én úgyse rakhatok fészket a palotádban, mert nekem az erdő az otthonom. De eljövök hozzád, valahányszor magamnak is jólesik, ráülök erre a faágra, és énekelek neked, hogy felvidulj és eltűnődj énekemen. A boldogokról meg a szenvedőkről szól majd a dalom. Meg a sok rosszról és jóról, ami körülötted történik, de te nem tudsz róla. A madarat mindenüvé elviszi a szárnya, a szegény halász kalyibájába meg a paraszt kunyhójába is; eljutsz azokhoz is, akik messze vannak tőled és udvarodtól. Nekem drágább a te szíved, mint a koronád, pedig a korona megszentelt holmi. Ellátogatok majd hozzád, s énekelek neked, de egyet meg kell ígérned.
- Kívánj akármit! - kiáltotta a császár. - Teljesítem.
- Csak egyet kérek - mondta a fülemüle. - Ne mondd el senkinek, hogy van egy madarad, aki mindent elmond neked. Ha ezt titokban tartod, még boldogabb és szerencsésebb lesz az életed!
Azzal elrepült, vissza a tengerparti rengeteg erdőbe. Beléptek az udvari emberek, hogy megnézzék halott császárjukat. Elhűlve álltak meg az ajtóban, amikor a császár rájuk köszönt: "Jó reggelt!"
A jóslat beteljesedik - Nyilas csillagjegy mese |
Egy napon a sah arra vágyott, hogy álruhában bejárja birodalmát és senki se ismerje fel... Miután vezírével már sokáig lovagoltak, szomjas lett ezért elkezdtek vizet keresni. Végül találtak egy forrást, ahol megpihentek, ettek, ittak.
A forrás mellett nyomokat fedeztek fel, amelyek a bozóton át egy kunyhóhoz vezettek, ahol egy aggastyán lakott. Szakálla a térdéig ért és valamit írt egy tollal. Megkérdezték, hogy ki ő, amire így válaszolt: „Az én feladatom, hogy felírjam az emberek sorsát. Én vagyok a sorsok feljegyzője." A sah erre kíváncsi lett és meg akarta tudni, milyen sorsa lesz nemrég született lányának. Az öreg azt mondta, "így ugyanazon a napon született egy pásztorfiú is, akihez feleségül fog menni. A lakodalmat a sah házában ülik majd meg.
A sah szörnyű haragra gerjedt, és már-már az aggastyánra akart rontani kardjával, de habozott, mert nem tudott hinni neki. Végül megkérdezte, hol találja ezt a pásztort, és elvonult vezírével. A pásztor házában nagy vendégszeretettel fogadták őket. A sah azt javasolta, adja neki a fiát és ő majd gondosan felneveli. Cserébe a pásztor és a felesége annyi aranyat kap, hogy vehetnek egy szép házat, jobban élhetnek és lehet még gyerekeik. Megkötötték az alkut, és a sah magával vitte a gyermeket. A sűrű erdőben "megparancsolta a vezírnek, hogy ölje meg a fiút, hogy a jóslat ne teljesedhessen be.
A vezírnek azonban nem volt szíve megölni a gyermeket és bedugta egy fa alá, ahol - úgy gondolta - éhen hal. A pólyás baba hangosan sírt és ezzel egy szarvas tehenet csalogatott oda, aki megszoptatta. A kicsi anyja azonban erős vágyat érzett gyermeke után, és elküldte férjét, hogy hozza vissza. Az megtalálta a fiúcskát és nem értette, hogy miért bánt így vele az idegen, amikor annyi pénzt fizetett érte. így aztán meglett a gyermekük, és még a pénz is az övék maradt, amiből jól éltek.
Húsz év telt el, és a sahnak eszébe jutott, hogy ismét végig járja birodalmát.
Megbízott egy helytartót, aki képviselte őt a gazdasági ügyekben és vezírével együtt elindult. Újra elmentek oda, ahol a pásztor lakott, de nem találták a kunyhót, csak egy szép házat, amiben egy derék fiatalember köszöntötte őket. A sah rögtön rájött, hogy ez lehet az a gyermek, akire a jövendölés vonatkozott, bár a vezír tagadta. Mialatt a fiatalember ügyesen kiszolgálta őket, támadt egy ötlete. Egy lepecsételt levéllel a helytartójához küldte, amelyben az állt, hogy fejeztesse le a levél kézbesítőjét.
A fiatalember útnak indult, de nagyon elfáradt, amikor megérkezett a palotába, és lefeküdt a kertben egy fa alá. Arra ment a sah lánya, aki sétálni akart a kertben. Amikor meglátta a jóvágású fiút, amint ott alszik, nem tudta levenni róla a szemét. Észrevette a lepecsételt levelet, amely kikandikált a fiú tarisznyájából. Felismerte apja írását, feltörte a pecsétet és elolvasta a parancsot, amit egyáltalán nem értett. Gyorsan szobájába futott és kicserélte apja levelét egy másikra, amiben az állt, hogy a levél kézbesítőjéhez azonnal adja feleségül a lányát. A helytartó meglepődött ura parancsán, de megtett minden előkészületet, majd megünnepelték az esküvőt.
Kilenc hónappal később a sah lánya gyönyörű kisfiút szült és a nép megéljenezte. Most már azonban a sahnak is haza kellett térnie, és a lány félni kezdett. Ezért mindent elmesélt férjének és azt tanácsolta neki, hogy karján a gyermekkel fogadja
apját és kérje áldását. Az úgy is tett, és á sah rögtön megismerte. Rettentő haragra gerjedt és ott helyben le akarta fejeztetni.
Hívatta helytartóját és megkérdezte, miért cselekedett parancsa ellenére. Az azonban megmutatta a levelet a pecséttel es az aláírással. A sah nem értette a dolgot. „Mit meg nem tettem, hogy elkerüljem a jóslatot" - mondta - „de nem sikerült. Bármit tettem is, csak elősegítette a jóslat beteljesülését." Dühe lecsillapodott, és győzött a gyermek iránti szeretete. Megparancsolta, hogy ünnepeljék meg még egyszer a lakodalmat, hogy ő is részt vehessen rajta.
A békakirály - Bak csillagjegy mese |
Élt egyszer egy király; annak a legkisebb lánya olyan szép volt, hogy még a nap is elcsodálkozott, ha rásütött, pedig az már látott egyet-mást, mióta fent jár az égen. A királyi palotától nem messze egy rengeteg nagy erdő sötétlett; sűrűlombos kerek hársfák álltak a szélén, a legvénebb, legterebélyesebb hársfa alatt pedig volt egy kút. Ha nagyon meleg volt, a királylány kisétált az erdőszélre, leült a kút kávájára, úgy pihent a mélyből áradó hűvösségben. Volt úgy, hogy elunta magát; ilyenkor fogta az aranygolyócskáját, földobta, ez volt a legkedvesebb játéka.
Történt egyszer egy szép nyári napon, hogy amint így játszadozott, túl magasra találta dobni a golyót; nem tudta elkapni, a fényes aranygömb leesett a földre, legurult a kis lejtőn, be egy lyukba, azon át a kútba. A királylány már csak a loccsanását hallotta, ahogy elmerült a vízben. Ijedten hajolt át a káván, de hiába: a kút olyan mély volt, le se lehetett látni a fenekére. Egy ideig csak nézett a fekete semmibe, aztán nagy búsan leült egy kőpadra, szeméből kibuggyant a könny, egyre hangosabban sírt-rítt, sehogyan sem tudott megvigasztalódni. Hát, ahogy ott sírdogál, egyszer csak azt mondja valaki: – Mit búslakodol, szép királykisasszony? Olyan keservesen zokogsz, a kőszikla is meglágyulna tőle! – A királylány körülnézett, kereste, honnét jő a hang, de senkit nem látott. Hanem amint így kémlelődik, észreveszi, hogy egy csúnya, kövér béka mászik ki a kút repedezett kövei közül. – Csak nem te szólítottál meg, öreg sárdagasztó? – kérdezte csodálkozva.
– De bizony én – felelte a béka. – Azt tudakoltam, milyen bánat nyomja a szívedet.
– Úgyse tudsz te azon segíteni! – sóhajtotta a királylány. – Beleesett az aranygolyócskám a kútba, azt siratom.
– No, csak csendesedjél; inkább azt mondd meg: mit adnál nekem, ha visszahoznám a játékodat?
– Amit csak akarsz: irályi ruhámat, gyöngyömet-gyémántomat, még az aranykoronát is fejemről!
– Nem kell nekem sem a ruhád, sem gyöngyöd-gyémántod, sem az aranykorona a fejedről. Csak egyet kívánok: hadd legyek a játszópajtásod; ültess asztalodhoz, etess tányérodból, itass poharadból, altass az ágyadban; ha ezt megígéred, leszállok a kútba, fölhozom az aranygolyócskádat.
– Mind megteszem, amit kívánsz, csak hozd vissza a golyómat! – mondta örvendezve a királylány, magában azonban ezt gondolta: "Ugyan mit fecseg ez a buta béka! Csak nem képzeli komolyan a dolgot? Hogy lehetne pajtásom, ha egyszer odalent kuruttyol a vízben?
A béka pedig, amint az ígéretet megkapta, lebukott a kútba, s alighogy a királylány a gondolat végére ért, máris előbukkant, szájában az aranygolyóval; odatotyogott vele a gyepre, és a lány elé gurította. Annak nagyot dobbant a szíves az örömtől, amint kedves játékát viszontlátta; fölkapta és elszaladt vele, ügyet sem vetett többet a békára. Az nagy brekegéssel kiáltotta utána: – Várj csak! Várj csak! Vegyél az öledbe; én nem tudok olyan gyorsan futni, mint te!
De hiába hajtogatta, ahogy a torkán kifért, hogy kvakk! kvakk! meg: várj csak! várj csak! – a királylány dehogyis várta meg, örül, hogy megszabadult tőle. Attól fogva, hogy hazaért, eszébe sem jutott többé a csúnya jószág. Hanem másnap, mikor éppen ebédnél ültek, és a királykisasszony jóízűen falatozgatott az aranytányérjából, egyszerre csak valami furcsa placcsogás hallatszott odakint a márványlépcsőn, pliccs-placcs, aztán – egy percnyi csend után – kopogtattak az ebédlőterem ajtaján, és valaki azt kiáltotta: – Kis királylány, nyiss ajtót!
-– Neked szólnak – mondta a király –, eredj lányom, nézd meg, ki az.
A királylány nem szívesen mozdult a helyéről, de hát az édesapjának nem mondhatott ellent. Kinyitotta egy arasznyira az ajtót, de nyomban be is csapta, és halott-halványan szaladt vissza az asztal mellé.
– Mi az, édes lányom? – kérdezte a király – mitől ijedtél meg annyira? Talán egy óriás van odakünn, és el akar rabolni?
– Jaj, dehogy, édesapám – felelte a királylány –, nem óriás az, csak egy rusnya béka.
– És mit akar tőled az a béka?
Mit tehetett mást a királykisasszony? Elmondott mindent töviről hegyire: hogy hogyan vesztette el az aranygolyóját, meg hogy mit ígért cserébe a békának.
Mire végére ért a történetnek, a szeme tele lett könnyel és úgy rebegte:
– Jaj, ha én ezt tudtam volna! De sosem gondoltam, hogy kibúvik a kútból, és utánam jön!
Akkor a béka megint kopogtatott, és másodszor is bekiáltott:
Kis királylány,
Nyiss ajtót!
Elfeledted,
Mit ígértél
Tegnap künn a kút vizénél?
Kis királylány,
Nyiss ajtót!
Én vagyok itt,
Nem hallod?
Hogyne hallotta volna szegény! Hiszen éppen az volt a baja, hogy hallotta. Hát amikor az édesapja ráparancsolt:
– Amit megígértél, meg is kell tartanod! Menj, és engedd be!
A királylány ajtót nyitott, a béka meg nyomban beugrott, és a lány nyomában egészen a székéig placcsogott. ott leült, és rákiáltott:
– Végy föl magad mellé!
A királykisasszony tétovázott, de a király megint rászólt:
– Ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó!
Erre aztán, bárhogy utálkozott, mit tehetett? fölvette. Hanem a béka nem érte be ennyivel: a székről fölkívánkozott az asztalra, mikor pedig az asztalon ült, így szólt:
– Told közelebb a tányérodat, hogy egy tálból ehessünk, ahogy megígérted.
Azzal jóízűen nekilátott a falatozásnak, nem sokat törődött vele, mit szól hozzá a királylány. Evett a tányérjából, ivott a poharából, s mikor már jóllakott, azt mondta: Ettem-ittam eleget, most aztán pihennék egyet. Vigyél a szobádba, vesd meg nekem a selyemágyad, hadd aludjam.
A királylány sírva fakadt; úgy irtózott ettől a hideg békától, hozzá sem mert nyúlni, és most belefektesse a szép habos ágyba! A király azonban haragosan ráncolta a homlokát:
– Ha a bajban jó volt, ne vesd meg a baj múltán sem!
Szegény kis királylány megfogta két ujjával a békát, fölvitte a szobájába, és letette sarokba. Igen ám, de a béka megszólalt:
– Én is olyan kényelmesen akarok aludni, ahogyan ti alusztok, jó puha ágyban, nem itt a sarokban.
Erre a királylány kénytelen-kelletlen felemelte a békát, és akárhogy is irtózott tőle, ágyába fektette.
– Nesze, rusnya jószág! De most aztán nyugton maradj!
A béka befeküdt a szép fehér selyemágyba. S abban a szempillantásban híre-nyoma se volt többé békának; a királykisasszony egy takaros, szépszemű, mosolygó királyfit látott maga előtt.
– Egy gonosz boszorkány békává varázsolt; te vagy az egyetlen a világon, aki megszabadított a varázslattól – mondta. – Most aztán felelj, állod-e, amit ígértél, elfogadsz-e pajtásodnak; nem is pajtásodnak, de hitestársadnak?
A királylány igent mondott. Még aznap este megtartották a lakodalmat, és úgy határoztak, hogy másnap hazatérnek a királyfi országába.
Ahogy a nap fölkelt, fényes nyolclovas hintó gördült a palota elé, mind a nyolc ló habfehér, arany a szerszámjuk, strucctollas csótár a fejükön; hátul a hágcsón pedig ott állt a királyfi szolgája, a hűséges Henrik.
Ez a derék szolga úgy elbúsult, mikor a boszorkány békává varázsolta a gazdáját, hogy hármas vaspántot kellett a szíve köré kovácsoltatnia, nehogy szétrepedjen bánatában.
A hintó előállt, a hűséges Henrik besegítette az ifjú párt, aztán visszakapaszkodott a hágcsóra, onnét tekingetett széjjel a vidéken, s közben halkan fütyürészett, mert hát azt sem tudta, hová legyen örömében, amiért a gazdája megszabadult a varázslatból.
Amint így mennek, egyszerre csak reccsenés hallik, mintha kettéroppant volna valami. A királyfi hátrakiáltott:
Tengely törik, rúd szakad tán?
A hűséges Henrik meg azt felelte:
Egyiknek sincs baja, gazdám;
Csak a szívem pántja pattan:
Bánatomban rávonattam, mikor a kút vizében béka voltál a mélyben.
Még kétszer hallották útközben a reccsenést. A királyfi mind a kétszer azt hitte, a kocsival történt valami baj.
Pedig csak a vaspántok pattantak le a hűséges Henrik szivéről.
Galambbegy - Vízöntő csillagjegy mese |
Volt egyszer egy ember meg a felesége. Már régóta vágytak - ám hiába - gyermekre, amikor az asszony elkezdett reménykedni, hogy a jó Isten teljesíti kérését. Házuk egyik hátsó ablakából egy pompás kertre láttak ki, ahol mindenféle zöld növény nőtt. Senki sem mert belépni ebbe a kertbe, mert egy félelmetes varázslóasszonyé volt.
Egy napon az asszony meglátott egy galambbegyágyást, amely olyan szép és étvágygerjesztő volt, hogy semmi kétsége nem maradt afelől, megbetegszik, ha nem kaphat belőle. A férje nagyon megijedt, amikor meghallotta milyen vágy emészti az asszonyt. Az azonban erősködött, hogy meghal, ha nem kap egy kis galambbegy salátát, szürkületkor átmászott a falon, és gyorsan szedett egy marék galambbegyet. Amikor felesége megette, nem volt neki elég, és a férjének újra át kellett másznia este a falon.
Szörnyen megijedt, amikor meglátta maga előtt a haragos varázslóasszonyt. Azzal fenyegette, hogy nagyon megbünteti, de a férfi kegyelemért esdekelt, és elmondta mi történt feleségével.
A varázslóasszony megenyhült és megengedte neki, hogy annyi galambbegyet vigyen, amennyit csak akar, de azzal a feltétellel, hogy ha gyermekük születik, azt neki adják. A férfi félelmében mindent megígért. Amikor az asszony megszülte a gyermeket, a varázslóasszony azonnal ott termett, Galambbegynek nevezte el a gyermeket és magával vitte.
Galambbegy volt a legszebb gyermek a világon. Amikor tizenkét éves lett, a varázslóasszony bezárta őt egy lépcső és ajtó nélküli toronyba egy erdőben. Ha fel akart menni hozzá, megállt az ablak alatt és felkiáltott „Galambbegy, Galambbegy, engedd le a hajad!" Galambbegynek gyönyörű aranyhaja volt, amelyet az ablakkilincs köré tekert és leengedte a földre. Ezen mászott fel a varázslóasszony. Néhány év múlva arra lovagolt a királyfi és olyan szép éneket hallott, hogy mindenképpen látni akarta ki énekel. Megpillantotta a tornyot, de nem találta a bejáratot. Ezután minden nap kiment az erdőbe, hogy hallja a csodaszép hangot, amely megérintette a szívét. Egyik nap, amint egy fa mögött állt, meglátta a varázslóasszonyt, és hallotta mit beszél. Ahogy elment, ő is felkiáltott Galambbegynek és felmászott hozzá. Galambbegy először nagyon megijedt, hogy egy idegen férfit lát maga előtt.
A királyfi azonban elmesélte, mennyire megindította őt a lány éneke és azóta nincs nyugta. Megkérdezte: akar-e a felesége lenni? Ekkor elszállt Galambbegy félelme és azt gondolta magában: ő jobban fog szeretni, mint az öregasszony - és beleegyezett. Mivel azonban nem tudott lemenni a toronyból, a királyfinak minden este meg kellett látogatnia, és egy selyem kötelet hozott magával, amit a lány létrává font és azon mászott le és fel. A varázslóasszony semmit sem vert észre, amíg Galambbegy egyszer azt nem mondta neki: „Miért van az, hogy téged sokkal nehezebb felhúzni, mint a királyfit, aki mindjárt itt lesz nálam?" „Óh, te istentélen gyermek" - kiáltotta az öregasszony - „mit kell hallanom rólad, azt hittem elválasztottalak az egész világtól, te pedig becsaptál!" Ezzel elővett egy ollót és levágta Galambbegy hosszú, arany copfjait. Aztán pedig elvitte egy pusztába, ahol nagy nyomorban kellett élnie.
Amikor este megjött a királyfi, a varázslóasszony kiakasztotta az ablakba a levágott copfokat és felhúzta őt. Mérgesen nézett rá: „El akarod vinni a legkedvesebb asszonyt, de a szép madár már nem ül a fészekben és nem énekel, elvitte a macska, és neked is kikaparja a szemed. Galambbegy számodra elveszett, soha többé nem látod!" A királyfi nagyon elkeseredett, és kiugrott a toronyból. Életben maradt, de a tövis, amire ráesett, kiszúrta a szemét. Vakon bolyongott az erdőben, bogyókat és gyökereket evett, és csak panaszkodott szeretett felesége elvesztésén. Miután néhány évig így bolyongott, eljutott abba a pusztába, ahol Galambbegy élt ikreivel, akiket időközben szült. Megismerte hangját és odament hozzá. Galambbegy azonnal felismerte, a nyakába borul,! és két könnycseppével megnedvesítette férje szemét, aki erre visszanyerte látását. Elvitte országába, ahol nagy örömmel üdvözölték, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
A kis hableány - Halak csillagjegy mese |
Messze a tenger közepén, a legmélyebb helyen állt a tengerkirály kastélya. Volt hat szép lánya, de a legkisebb volt a legszebb. Nővérei vidáman játszadoztak, de ő csendes volt és elgondolkodó, gondolataiban pedig gyakran járt a fenti világban, ahol süt a Nap és emberek élnek.
Tizenötödik születésnapjára minden lány megkapta az engedélyt, hogy felmerüljön a tengerből és a holdvilágban megnézze az emberi világot. Minden évben más és más lány mehetett fel, mivel egy év korkülönbség volt köztük. A legfiatalabb vágyakozott a legjobban, de neki kellett a legtöbbet várnia. Nővérei csodálatos dolgokat meséltek a fenti világról, de mégis boldogok voltak, hogy visszatérhetnek a mélyvízbe.
A kis hableány sok éjszakát töltött el azzal, hogy ábrándozva nézett ki a kastély ablakán és figyelte a halak játékát - amíg ő került sorra.
A Nap éppen lement, amikor felmerült a vízből; az első amit meglátott egy hatalmas, csodaszép hajó volt, amelynek ablakaiban sok ünneplőbe öltözött embert pillantott meg. A legszebb azonban egy fiatal herceg volt, akiről nem tudta levenni a szemét. Mialatt figyelte a társaságot, jött egy nagy hullám és a hajó elkezdett süllyedni. A lány örült, mert azt gondolta, hogy a herceg lejön hozzá. Hirtelen azonban eszébe jutott, hogy az emberek nem tudnak a víz alatt élni. Villámgyorsan odaúszott a herceghez, még arra sem gondolt, hogy a süllyedő hajó darabjai megsebesíthetik. Kiemelte a herceg fejét a vízből és a hullámok hátán kiúszott vele a partra.
Másnap reggel egy fiatal lány járt arra, ahol a herceg feküdt, és segítséget hozott. A herceg magához tért, rámosolygott mindenkire, de különösen a szép lányra. A kis hableányt azonban észre sem vette, nem is tudta, hogy ő mentette meg. A lány újra a víz alá merült, elúszott apja palotájába, de attól kezdve még csendesebb volt, es semmit sem mesélt élményeiről.
Egyre erősebben vágyakozott és egyre jobban kezdte szeretni az embereket. Nagyon sokat szeretett volna tudni a fenti világról, de nővérei nem tudtak válaszolni kérdéseire. Ezért megkérdezte nagymamáját, aki jól ismerte az emberek világát. Tőle tudta meg, hogy a tenger lényei háromszáz évig élnek, majd habbá válnak a tengerben, mivel nincsen halhatatlan lelkük. A embereknek azonban örök életű lelkük van, még akkor is, ha testük visszatér a földbe. Ettől kezdve égő vágy töltötte el a kis hableányt, hogy olyan lehessen, mint az emberek. Nagymamájától megtudta, hogy csak akkor szerezhet magának halhatatlan lelket, ha egy ember jobban szereti őt, mint saját apját és anyját s feleségül veszi. Ez azonban soha nem történhet meg, mivel nincsen lába, hanem ehelyett halfarka van. A kis hableány legyőzte félelmét és elindult a rettegett tengeri boszorkányhoz, akitől segítséget remélt. Útközben át kellett jutnia mindenféle veszélyen, de végül megérkezett a boszorkány házához, amely meleg, bugyogó iszap közepén állt.
A boszorkány gúnyosan köszöntötte. Ő már tudta mit akar a kis hableány és tudott is segíteni rajta. Ezzel azonban boldogtalanságba kergetné - mondta neki - ha lábai lennének, nagy fájdalmakat kellene elviselnie, amely mindaddig tart, amíg lábai vannak. A kis hableány mindenbe beleegyezett, vállalta a veszélyt, hogy ha nem őt veszi feleségül a herceg, akkor esküvője reggelén habbá válik a tengerben. A boszorkány szolgálatáért cserébe a lány gyönyörű hangját kérte, és rögtön le is vágta a nyelvét. így a kis hableány néma maradt. Felmerült a vízből, elment a herceg palotájához, megitta a varázsitalt és hatalmas fájdalom hasított belé, mintha késel szúrták volna meg. Szörnyű fájdalmak között ébredt fel másnap reggel, amikor a herceg előtte állt. Megkérdezte ki ő és honnan került ide, de a lány csak szomorúan nézett rá, mivel nem tudott beszélni. A herceg magával vitte palotájába, gyönyörű ruhát adott rá és mindenhová elkísérhette. Nagyon megszerették egymást, és a herceg kívánságára a lány mindig táncolt neki, bár lába minden lépésnél úgy fájt, mintha éles késbe lépett volna. A herceg napról-napra egyre jobban megszerette, de csak úgy szerette őt, mint gyermekét.
Eljött az idő, amikor a hercegnek meg kellett házasodnia és már ki is jelölték menyasszonyát. Ekkor azt mondta a kis hableánynak, hogy ő soha nem venné el feleségül ezt a lányt, mivel ő azt szereti, akit akkor látott meg a habokban, amikor a hajó elsüllyedt. A kis hableányt mély szomorúság töltötte el, de nem tudta elmondani a hercegnek, hogy ő mentette meg és úgy szereti, hogy életét is odaadná érte. Végül a herceg felkerekedett, hogy meglátogassa a menyasszonyt, és a kis hableány vele ment. Amikor megérkeztek és a hercegnő megjelent, még a kis hableány is csodálatosnak találta őt. A herceg azonban azt mondta: „Te voltál az, aki megmentett engem, amikor félholtan feküdtem a parton." Nagy boldogsággal készültek a lakodalomra, és a kis hableány táncolt és nevetett az ünnep tiszteletére, bár lába nagyon fájt, és tudta, hogy másnap reggel a tenger habjává válik. Amikor felkelt, a Nap belezuhant a tengerbe, és érezte, ahogy teste habbá válik. A halálból azonban semmit sem érzett; látta a ragyogó Napot és fölötte százával lebegtek olyan átlátszó, csodálatos lények, akik azt mondták neki, hogy most a levegő lányaival van. Nekik ugyan nincsen halhatatlan lelkük, de jó cselekedetek által elnyerhetik. És háromszáz év elteltével a kis hableány bemehetett Isten országába.